I just. I don’t like this view of “millennials vs Gen Z”. This is NOT supposed to be a competition of who got fucked over the most and who’s “actually fighting back”.
Millennials are fighting back just by surviving in a job market where the minimum wage doesn’t cover the living cost. Millennials are awesome at “killing” the diamond, golfing and napkins industries. Millennials are using the internet to make sure things that corporations want to keep in the dark are exposed. They’re open LGBTQIA-friendly business, they’re supporting each other with online donations so everyone can survive this shitty economy.
And the Gen Z kids? The Gen Z kids are rad. I remember a post about something like the millennials making a collective promise to never become a disenchanted generation that only criticizes the next one and I want to point out that this “millennials vs gen z” trend is trying to do exactly that: split us apart. Prevent millennials from being the older siblings that teach the younger siblings to throw a good punch and turn them into the annoyed adult complaining about “those kids” on their lawn. We are the two groups that grew in a connected world of information. We are two very unique generations.
I think that it’s our duty for us millennials, as a disrespected, underpaid, very angry generation to stand up by our younger siblings, and fight together the oppressive systems that brought us all to this point.
They’re trying very hard to pit Millennials and Gen Z against each other because I honestly think they’re terrified of what the two will accomplish together.
pining is 100000% the most important aspect of pre-relationship fic for me. good-natured whole-hearted pining filled with lovelorn gazing and chest aching and fluttering touches, that’s my top priority. i was put on this earth to watch characters suffer over the profundity of their love for another person. unrequited love is why god made me. characters finding out that their feelings are reciprocated after long months/years of suffering is why the universe was assembled from nothingness. amen.
The feisty writer, editor and publisher was responsible for such iconic characters as Spider-Man, X-Men, Thor, Iron Man, Black Panther and The Fantastic Four — ‘nuff said.
Stan Lee, the legendary writer, editor and publisher of Marvel Comics whose fantabulous but flawed creations made him a real-life superhero to comic-book lovers everywhere, has died. He was 95.
Lee, who began in the business in 1939 and created or co-created Black Panther, Spider-Man, X-Men, The Mighty Thor, Iron Man, The Fantastic Four, The Incredible Hulk, Daredevil, Ant-Man and other characters, died early Monday morning at Cedars-Sinai Medical Center in Los Angeles, a source told The Hollywood Reporter.
Lee’s final few years were tumultuous. After Joan, his wife of 69 years, died in July 2017, he sued executives at POW! Entertainment — a company he founded in 2001 to develop film, TV and video game properties — for $1 billion for fraud, then abruptly dropped the suit weeks later.
csendes, szerény kis nő, aki kb. 4 hónapja jött a céghez. Nem szívesen mesél magáról, néhány elejtett mondatból sikerült csak összerakni, hogy egyedül neveli két kisfiát, és válás után anyukájához költözött vissza velük. A volt férjéről mindössze annyit árult el, hogy már nagyon régen látogatta meg a gyerekeket, és ezzel lezártnak tekintette a témát. Nem is akartam tovább feszegetni, látszott hogy nem szeretne erről beszélni.
Egyik hétvégén összeszedtem egy halom kinőtt, jó állapotú nadrágot, melegítőt, pólót, pulóvert, dzsekiket, mesekönyvet, társast, játékokat, hogy hátha megtetszik neki pár holmi, és jó lesz a fiainak. Szóltam, hogy ha lesz egy kis ideje, ugorjon be hozzám. A kisebb asztalra szépen kipakoltam mindent, hogy kedvére tudjon belőlük válogatni. Az első szünetében fel is jött, halkan kopogott az ajtón. Mikor belépett, mutattam neki, hogy innen bármit, amit jónak talál, örömmel ajándékoznék oda, ha kell, az egészet vigye.
Rám nézett, széles mosolyt villantott. Aztán két kezét, mintha vizesek lennének, beletörölgette pólójába a csípőjénél (mamára emlékeztetett a mozdulat…), és csak ezután nyúlt a farmerokhoz. Gyorsan pakolgatta a ruhákat, rutinosan hajtogatta őket egymásra. “Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Én mindent elvinnék szívesen.” – mondta, mielőtt a játékokat is átnézegette volna. “Hát akkor mind a tiéd.” – feleltem, és előszedtem egy erősebb zsákot, hogy el tudjon pakolni. Akkor elsírta magát, hogy mennyire boldogok lesznek a fiúk, én meg zavaromban hirtelen nem tudtam mit tegyek. Bátortalanul megsimítottam a karját, és viccelődni próbáltam, hogy ezért igazán nem kell sírni, de nekem is elkezdett nőni a gombóc a torkomban. Az meg hogy nézne ki, hogy bőgök mellette, mint egy szamár? Úgyhogy erőt vettem magamon, előszedtem neki egy papírzsepit és segítettem elrakodni.
Másnap a második szünetében felugrott hozzám. Egy lapos kis csomag volt nála, és hiába ellenkeztem, hogy nekem ne adjon semmit, kezembe nyomta, majd elrohant. A fehér nylonzacskóba tábla tejcsoki, összehajtogatott gyerekrajz, és egy levélke volt belecsavarva. A levélkében ez állt: “Még egyszer nagyon szépen köszönjük a rengeteg ajándékot! Tomika csak a kék zsiráffal és a Kerek erdő meséivel volt hajlandó elaludni. Balázska új kedvence pedig a szürke színű esőkabát és a szürke robotfigura a nagyfogú kutyájával. E” Kihajtogattam a gyerekrajzot. Ekkor már nekem is kellett egy zsepi.
Astronaut bird 