Nagyon gondolkodtam, hogy ezt a posztot kitegyem-e vagy sem, mert egyelőre túlságosan új, túlságosan is mélyen érint, és lehet, hogy nem tartozik mindenkire. Attól meg pláne tartok, hogy lakossági lesz belőle, mert ahhoz meg túlságosan magán, de végül úgy döntöttem, kiteszem, bring it on.
Szóval Alexandra. Nem tudom, olvastátok-e a cikket, de akkor íme: https://444.hu/2018/10/11/mindenki-tudta-a-faluban-hogy-az-apja-eroszakolja-a-tizeneves-boldvai-lanyt-megsem-tett-senki-semmit
Ha elolvastátok, akkor vissza.
Ez az én falum. Az igazgatónő, akit említ a cikk, az az én történelemtanárom volt valamikor. A védőnőt ismerem. Mindenkit személyesen ismerek. 2006-ban, amikor Alexandra tízéves volt, és elkezdődött a terror az életében, akkor én már Pesten tanultam, de hazajártam majd’ minden hétvégén. Elmehettünk egymás mellett az utcán, köszönhettünk egymásnak. De nem is ez a lényeg.
Az ukrajnai magyar nagyapám szidja a migránsokat (ez is bazmeg), de pár utcával arrébb meg ez történik és senki sem tesz semmit.
Tudom, hogy mi lesz most a faluban, hogy kipattantak a hírek, most az lesz, hogy “hát cigányok, azoknál ez van, mit lehet tenni”, és ezzel kiválóan eltávolítják maguktól. Mert cigány. Mert mással ez nem történhet meg.
Hát basszátok meg.
Itt vagyok én, aki nem vagyok cigány és tíz évvel a velem történtek után zokogok a pszichológusomnak. Ha hinni lehet a városi legendának, akkor hét év után lecserélődnek a sejtjeim, ami azt jelenti, hogy a testem már három éve nem az a test, amit birtokoltak, viszont ez faszság.
Most felnyitottam a radioaktív folyadékkal telt hordókat, ami tíz évig szivárgott és mindent megfertőzött, de alapvetően jól elvolt magának, és az elmúlt hetekben minden kurvaszar, mert most minden nyitva van, tisztítom a gennyet, ki tudja, hol lesz vége. És nekem ez “mindössze” pár hónap eredménye volt. Alexandrának tíz évet kell majd feldolgoznia, két gyereket, egy élőt, egy halottat. Dr Ford harminckét év után nyitotta fel a sebeket. Tökmindegy, mennyi idő telik el, ez nem fog elmúlni.
Haragszom. Fáj. Nem tudom, mit lehetne tenni.
Vagyis de: végigforgolódott éjszaka után lett egy ötletem, még majd végigforgatom magamban, de lehet, hogy bántalmazott nőkkel fogok foglalkozni önkéntesként. Hogy tudják, hogy nincsenek egyedül, hogy én is tudjak segíteni másokon. Én most megkapom a segítséget, amire szükségem van, de lehet, hogy más nem, és lehet, hogy nekik én tudnék segíteni. Lehet, hogy nem most, amikor még én is a sebeim tisztításával vagyok elfoglalva, hanem amikor már valamivel jobb és a radioaktív hordók nem fertőznek tovább.
Jó ötlet és kitartást hozzá.
Nekem is vannak hordóim. Terápia is volt, sok év. De néha még mindig kilottyan belőlük valami, amikor már azt hiszem, kiürítettem őket.
Nem vagy egyedül, ez egyben iszonyatos, de jó is. És a segíteni akarásban sem vagy egyedül, mert mi pontosan tudjuk milyen az, amikor nincs senki aki értené, amikor mi sem értjük, az önhibáztatás, és aztán milyen amikor valaki hirtelen hisz nekünk, és azt mondja: értelek.
Alexandra
Published
Astronaut bird 